Megoszlanak a teóriák arról, hogy mikor domesztikálta az ember a farkast, de az biztos, hogy a kutya és az ember közös története több tízezer évre nyúlik vissza. Sok ezer év alatt kiderült, hogy ez a kapcsolat egyedülálló a többi háziállathoz képest. A kutyák hű tárasai és hatékony segítői az embernek. Minden bizonnyal a pusztában vándorló és állatokat legeltető népek mellett is voltak kutyák, akik védték a nyájat a ragadozóktól, és egyben tartották az állományt. Így volt ez a honfoglaló magyarok esetében is.

Több ősi magyar kutyafajtát tartunk számon ma is. Ezekben az időkben tudatos kutyatenyésztésről ugyan még nem beszélhetünk, de a pásztorok és vadászok már figyelték a kutyák habitusát, képességeit, és az utódlás során – a természetes szelekció mellett – szempont volt, hogy a kedvező tulajdonságok öröklődjenek.

Kutyafajták a magyar történelemben

A magyar fajták közül az egyik legrégebbi írásos emlék az Árpád-házi királyok idejéből származik, amikor az ősi, mára már kihalt pannon kopókról (az erdélyi kopó és a rövidszőrű vizsla elődeiről) tesznek említést. A Képes Krónika miniatúráiban is találkozhatunk velük. A kopók mellett az agarak is végig kísérték a magyar történelem évszázadait.

Már a honfoglalás előtt kapcsolatba kerültek őseink a keleti agarakkal. A viszontagságos vándorlás gyorssá, acélossá és kitartóvá formálta ezt a fajtát. A középkorban népszerű sport volt az agarászat. Maga Mátyás király is szenvedélyes agarász volt, ahogyan a Rákóczi család több tagja és Balassi Bálint is hódolt e különleges, ősi vadászati módszernek.

A rövidszőrű magyar vizsla őseiről már fentebb esett szó. Vélhetően a török hódoltság idején megjelenő arab agár és a már itt élő kopók kereszteződéséből alakult ki a mai vizslák alaptípusa. 1731-től a trencsényi Zay család kezdte el a tenyésztését, valószínűleg Angliából behozott spanyol vizsla bevonásával.

A magyar néphagyományhoz, a pásztorélethez és a népvándorlás korához szorosan kötődik a komondor és a kuvasz. Ezek a nagy testű, bátor kutyák őrizték őseink nyájait, gulyáit, méneseit a ragadozóktól. A komondor az az ősi magyar kutyafajta, amely az évszázadok alatt a legkevesebb változáson ment keresztül.

A magyar szürkemarha Európa-szerte igen keresett lett a 15–16. századra. A hajdúk a rettenthetetlen kuvaszok segítségével hajtották az olasz és német városok vásáraiba a több ezres csordákat. A kuvaszok megjelentek Mátyás király udvarában is, és szinte minden nemesi családnál megtalálhatók voltak. Hatalmas termetük és nemes kisugárzásuk miatt a kor egyik státuszszimbólumának számítottak.

Az egyik legismertebb és legelterjedtebb ősi magyar fajta a puli. Amíg a kuvasz és a komondor a nyáj védelmét biztosította, addig a gyors reagálású puli segített egyben tartani azt. A források eltérnek abban, hogy már a honfoglalás előtt, vagy csak a Kárpát-medencei letelepedés után jelent meg a pásztorok segítőjeként. Az első írásos említést egy Heppe nevű német tudós művében találjuk, 1751-ből.

Az 1900-as évekre radikálisan csökkent a legelők száma, így a pulik jelentősége is visszaesett. Egyre több puli került falvakba házőrzőnek, vagy városokba kedvencként – de rendőrkutyaként is alkalmazták őket. Tudatos tenyésztésük az 1960-as évektől indult újra.

A pumi egy magyar terelőkutya, amely évszázadok óta segíti a pásztorok munkáját. Bohókás, játékos, nagyon szerethető fajta. Hajdanán a rackajuhok mellé nyugatról érkeztek a merinógyapjú előállításához szükséges nyájak, amelyeket általában francia terrierek kísértek. Valószínű, hogy a pumi ezeknek a terriereknek és a magyar pásztorkutyáknak a keveredéséből alakult ki.

Sokan gondolták, hogy a mudi a puli és a pumi keveréke, de valójában inkább spicc jellegű kutyákból fejlődött ki, mintegy 300 évvel ezelőtt. Ezt – a legkésőbb kialakult – magyar fajtát 1932-ben Fényes Dezső, a balassagyarmati múzeum igazgatója mutatta be, és ő dolgozta ki a fajta standardját. Egy bugaci pásztor Mudi nevű kutyájáról kapta a fajta a nevét.

A tudatos fajtatenyésztésről

A tudatos kutyatenyésztés a reformkorban indult fejlődésnek. Gróf Széchenyi István nemcsak a lótenyésztés, hanem a kopó- és agártenyésztés előmozdítója is volt. 1835-ben alakult meg az Agarász Egylet, majd ezt követően szinte minden vármegyében létrejöttek hasonló szervezetek. Széchenyi István nagy lendületet adott a magyar kopó tenyésztésének is: Angliából hozatott megfelelő kutyákat, valamint a kiképzéshez szükséges szakembereket.

A magyar nemesi családok – gróf Széchenyi István példáját követve – sokat tettek a kutyatenyésztés és a kutyasportok fejlesztéséért. Szinte minden családban akadtak szenvedélyes kutyások, akik egy-egy fajta tenyésztésére specializálódtak. Ennek a munkának köszönhetően a II. világháborúig mintegy 110 fajt tartottak számon hazánkban.

A nemzetközi fajták mellett sok nemesi család a magyar fajták iránt is mély elkötelezettséget érzett. A komondor tenyésztése például a Kovásznay család érdeme: Zsigmond és fia, Géza komondorjaira a századforduló kutyakiállításain rendre felfigyelt a nagyközönség. Az 1920-as években dr. Raitsits Emil hozta létre a nemzeti kutyafajtákat támogató tenyésztési programot, amelyhez sok nemes csatlakozott. Kéthly Katalin bárónő a pumik tenyésztését karolta fel, míg gróf Pongrácz János a pulik tenyésztését támogatta.

A magyar vizslák száma a XX. század elejére jelentősen lecsökkent. Az 1910-es években megkezdődött a fajta rekonstrukciója, majd a ’20-as években megalakult az Országos Vizsla Club, amelyen belül külön szakosztály foglalkozott a magyar vizslákkal. Felkutatták az összes tenyésztésre alkalmas egyedet, és szigorú szelekcióval az 1930-as évekre már kialakult egy kiváló minőségű állomány.

Nagy lendületet adott a tenyésztésnek, amikor herceg Festetics György Hévízen megalapította a messze földön híres tenyésztelepét. Egész Európából jártak hozzá vizslákért – még az olasz király is innen választott magának kutyát.

Hanyatlás a kommunizmus idején

A II. világháború a magyar kutyatenyésztést szinte teljesen megsemmisítette. A kutyák nagy része, valamint az infrastruktúra elpusztult a háborúban. Azok a nemesi családok, amelyek generációk óta ezzel foglalkoztak, elmenekültek, koncentrációs táborokba kerültek, vagy később a Gulagon végezték.

A szocializmus idején a nemesség, mint társadalmi osztály, üldözötté vált. Minden, ami a nemesi életmódhoz kapcsolódott, megvetendő „úri huncutságnak” számított. Így a magyar kutyatenyésztés az 1970-es évekig tetszhalott állapotban volt. Bár később valamelyest rendeződött a helyzete, a múltról nem lehetett beszélni, így feledésbe merültek azok a családok és szervezetek, akik egykor oly sokat tettek ezért a nemes ügyért.